HTML

Friss topikok

  • Nola..: Próba (2017.10.10. 23:30) Reklám - új kedvenc blogjaim
  • stella28: Az első bekezdéseddel kapcsolatban: bár ez most nagyon nem tartozik ide, de az az igazság, hogy a ... (2012.08.03. 17:36) Hisztéria és gyűlölet
  • stella28: Számomra az itt boncolgatott probléma borzasztóan érdekes - ugyanakkor, bevallom, bár nem most tal... (2012.08.02. 21:54) Remek írások a burkáról a Galamuson
  • Nola: Köszönöm szépen:) Nagyon kedves vagy:) Ezt kivételen én sem találom rossznak, bár azért látom benn... (2012.06.29. 09:23)
  • Nola: Én inkább firkálmánynak nevezném ezt, mint novellának:) Sajnálom a nagymamádat. Szegény nagypapádn... (2012.06.29. 09:20) Halálomra

Se vallásos, se ateista

2012.04.16. 08:06 Nola

Nem vagyok egyik sem. Nem vagyok vallásos, mert a vallásokat azért találták ki az emberek, hogy könnyebb legyen élniük, s hogy könnyebben elviseljék a halál gondolatát. A különböző ezoterikus hitek, mindenféle hiedelmek és babonák célja is ez. Nem olyan elviselhetetlen a lét, ha Isten leveszi a vállunkról a terhet. Ennek így kellett lennie, ez a sors, mi nem tehetünk róla, ellene. S a halál sem olyan rémisztő már, nem múlunk el teljesen az élet után. Nagyon nehéz feldolgozni, hogy eltűnünk, a semmiből a semmibe veszünk.
Én azért mégsem utasítom el, hogy a lélek nem marad fönt vagy hogy nincs valami felsőbb erő esetleg, amiről nem tudunk. Sok megmagyarázhatatlan dolog van. Nem vagyok tehát ateista sem. Én azt mondom, amit a legtöbben nem mernek kimondani: nem tudom. Honnan is tudhatnám? Ott voltam én a világ kezdetekor? Nem, ahogy senki más sem. Senki sem tudhatja a választ. Én ebbe beletörődtem, elfogadtam. Nem lehet semmit kinyilatkoztatni, porszem az ember ahhoz. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember bevallja, hogy nem tud valamit, s erős személyiség, hogy ellenálljon a vallások, s hiedelmek csábításának.
Nem tudom, vajon annak drukkoljak-e, hogy öreg koromra maradjak meg ilyennek vagy esetleg higgyek valamiben? Az jelentősen megkönnyítene mindent.

Érdekes módon ezt a gondolatot eddig csak BéDéKánál olvastam. Kimondta azt, amit gondoltam. És nemcsak ebben, hanem úgy általában mindenben ugyanazt gondoljuk (egy-két kivételtől eltekintve). Csak BéDéKá sokkal jobban meg tudja fogalmazni:) Ezért is szeretem őt olvasni.

6 komment

Címkék: agymenés bédéká

A bejegyzés trackback címe:

https://nola.blog.hu/api/trackback/id/tr274452672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stella28 · http://www.eszteragnosztikusblogja.blogspot.com 2012.04.22. 21:45:21

Kedves Nola!
Ne érezd magad egyedül ezzel a gondolattal, talán többen vagyunk így, mint gondolnánk. Csak éppen a nem-tudást valamiért nem szokás hirdetni. A lényeg az, hogy önmagaddal szemben őszinte tudj maradni.
Én nagyon hosszú utat bejártam, amíg agnosztikus lettem, és, bevallom, nagyon fájt elengedni Istent. Mára azonban úgy érzem, nemcsak világnézeti, hanem erkölcsi szempontból is tisztább lettem, mert már nem szennyezem magam önbecsapással, és a mindennapi életemet is ennek megfelelően próbálom alakítani. Ha egyszer valódi(!) bizonyítékaim lennének bármelyik oldal mellett is, természetesen szíves örömest feladnám ezt a nézetemet. Addig azonban büszke vagyok arra, ami vagyok, és remélem, hogy ezt az öregséggel-betegséggel járó halálfélelem nem fogja tudni befolyásolni.

Nola 2012.04.23. 23:12:06

Kedves Stella!
Köszönöm a hozzászólásodat. Örülök, hogy van más is, aki így gondolkodik. Az embernek félelmetes, ha nem tud megmagyarázni valamit, ami ennyire fontos, ami alapvetően határozza meg a létét és sokan inkább adnak rá ilyen-olyan magyarázatot, mert ez valamennyire megnyugtatja őket. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy valaki teljesen átadja magát a hitnek, hogy egyáltalán ne motoszkáljon benne a kétely? Vagy talán erre senki sem képes és a lelke legmélyén, olyan mélyen, hogy még ő sem tud róla, valójában kételkedik?
Benned, amikor hittél, egyáltalán nem volt semmi kétség? Mármint tudatos kétség. Sosem gondolkodtál el rajta, hogy mi van, ha Isten mégsem létezik? Nyilván, mikor kezdted elveszíteni a hited, sokszor gondolkodtál ezen, de előtte, míg hittél, sosem fordult meg komolyan ez a gondolat a fejedben?
Most lehet, hogy hülyeségeket írok, mert én sosem voltam hívő, mindig agnosztikus voltam, így aztán nem tudom, ez milyen. És hát filozófus sem vagyok.
Te eredetileg, gyerekkorodtól kezdve hittél? Hogyan és miért, minek köszönhetően lettél agnosztikus? Miért fájt elengedni Istent? Milyen érzés volt, miket gondoltál? Nagyon érdekel ez a folyamat.
Én is úgy gondolom, hogy valahogy tisztább, őszintébb lét az, ha bevalljuk, hogy nem tudhatunk semmit bizonyosan.
Ha lenne valódi bizonyíték, akkor én természetesen én is arra az oldalra állnék, ahol a bizonyíték van:) Bár nem tudom, be lehet-e azt valahogyan bizonyítani, hogy Isten vagy valamilyen felsőbb erő nem létezik? Persze ezek elméleti kérdések, mert nem igazán hiszem, hogy bármelyikre is lesz valaha bizonyíték.
Nagyon érdekesek szerintem is ezek a kérdések, nemcsak szerinted. Olvastam a blogodat, nagyon tetszett. Sajnos én nem tanultam filozófiát, nem értek hozzá, de nagyon érdekel. Tervezem is, hogy szerzek filozófiai ismereteket. Csak még egyelőre nem tudom, hol, meg mivel kezdjek neki. Te tanultál filozófiát, illetve olvastál filozófiai műveket? Tudsz esetleg valakit ajánlani? Pl. Camus-t?:) Emil Ciorant ismereted esetleg? Régebben olvastam tőle pár gondolatot, ami tetszett, de nem igazán ismerem.

stella28 · http://www.eszteragnosztikusblogja.blogspot.com 2012.04.24. 22:46:56

Kedves Nola!
Nagyon örülök, hogy válaszoltál! Ha tényleg érdekel, nagyon szívesen megosztom veled a tapasztalataimat, bár nyilván ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a hit elvesztésének az élményét.
Őszintén szólva az én kalandom Istennel elég hosszú és bonyolult volt. Most 22 éves vagyok, de még nem voltam tizenéves, amikor elkezdett foglalkoztatni a halál, a végtelenség és Isten gondolata. Nem tudom, miért, de nálam az első kettőtől való rettegést egészen fiatal koromtól kezdve mindig Isten gondolata tudta csak enyhíteni. Mindazonáltal a környezetemben senki sem volt vallásos, így én amolyan kis „zug-hívőként” nőttem fel, és nagyon reméltem, hogy Isten létezik. Komolyabban mindenesetre sem érveket, sem ellenérveket nem tudtam felhozni a létezése mellett, de nem is törekedtem erre.
Aztán mikor gimnáziumba kerültem, önszorgalomból elkezdtem filozófiával foglalkozni. Ekkor már volt bennem kétely, de mivel ragaszkodtam Istenhez, szinte mániákusan olvastam a különböző logikai istenbizonyítékokról szóló írásokat (Descartes-t pl.). Igazából hívő 16 éves koromban lettem, amikor –szintén egy könyv hatására – csatlakoztam egy közkeletűen leginkább szektának minősített közösséghez. Mikor először ellátogattam hozzájuk, a régebbi tagok azt mondták, Isten őszinte szolgálatával előbb-utóbb választ kaphatok minden kérdésemre, és bizonyosságot fogok kapni az Ő létével kapcsolatban is. Nos, én belevetettem magam. Két évig voltam a közösség tagja, nagyon sok erőfeszítést tettem, rengeteg mindent feladtam azért, hogy tökéletesítsem magam. A többiek ellen nem szólhatok egy szót sem, állandó szeretettel vettek körül (pedig nem keresztény közösség volt, ahol ez ugye el is lenne várható), mindig támogattak, igazából – attól függetlenül, amit írni fogok - szép időszak volt. De hogy volt-e bennem kétely? Rengeteg. Miközben állandóan bújtam a közösség szentírásait (nekik több is van), közben a szabadidőm másik felét a közkönyvtárban töltöttem, és ugyanolyan dolgokat olvastam, mint korábban. Ebben az időben kvázi kettős életet éltem: az egyik oldalon ott volt a mindent feláldozó hit, a másik oldalon meg a kétely. És tényleg: ezekben az években voltak hetek-hónapok, amikor csaknem teljesen át tudtam adni magam a hitnek. Hogy a közösség és a megfelelő tudatbefolyásoló technikák (ne gondolj illegális dolgokra, csak olyasmire, mint pl. a meditáció vagy a zene) milyen hatással képesek lenni az emberre, azt az ekkori tapasztaltak visszamenőleges értékelésekor értettem meg. Furcsa dolgok történtek velem, és ekkor tényleg tudtam ezeket Isten művének tulajdonítani.
Aztán két év után elkezdtem azt érezni, hogy valahol megszakadt bennem valami. Elkezdtem egyre kritikusabb szemmel nézni azt, amit a közösségben csináltunk, és egy idő után a hit helyét átvette a racionalitás. Rájöttem, hogy mindaz a „megtapasztalás”, amit sikerült elérnem, egyszerű fiziológiás okokra vezethető vissza. Hogy azzal, hogy a közösséghez tartozom, a saját szellemi szabadságomon teszek erőszakot (ekkoriban több kritika ért amiatt, hogy nem csak a szentnek tartott írásokat olvasom). Hogy a törekvéseimre valójában sosem érkezett válasz, pedig ekkorra tényleg rengeteg áldozatot hoztam azért, hogy közelebb kerülhessek Istenhez. Először csak arra gondoltam, talán rossz utat választottam Isten megtalálására – ekkor kiléptem a közösségből. Ezután még hosszú ideig bizonygatni próbáltam magamnak, hogy a kudarcom ellenére Istennek léteznie kell, hogy a nemtudás nem válasz. Aztán szép lassan rájöttem, hogy nagyonis az. Onnantól kezdve, hogy már nem jártam a közösségbe, szép lassan elmaradoztak tőlem az istenhit elemei. Először csak az imádkozást hagytam abba, de hónapok után rájöttem, hogy igazából nemcsak szólni nem tudok már Istenhez, hanem nem is hiszem benne többé. És éreztem, hogy ez így ésszerű.
A tagadásig máig sem jutottam el. Azt túl egyszerűnek látom. Számomra Isten mára csupán egy hipotézis a sok közül, ami a világ magyarázatára kiötölhető, és amelyek közül egyik sem bizonyított. Hogy miért fájt Istent elengedni? Mert már nincs senki, aki megóvjon a halál és a végtelen iszonyatától. Mert a bizonytalanságot, ahogy te is írod, nagyon nehéz létélményként elfogadni. Mert, sajnos, én valóban szerettem Istent, és egy szerettünket nem könnyű elveszíteni.
Egyébként szerintem az ember nagyon sokat változik, amikor meghoz egy ilyen döntést. A magam részéről például büszkébb lettem és cinikusabb. Kételkedőbb. Keményebb. Már nem nézem el az emberek botlásait (a magamét sem), mert nem látom Istent, aki előbb-utóbb helyrehozza az általunk elkövetett hibákat. De mindennek ellenére hiszek abban, hogy jól döntöttem.
Hogy mások képesek-e teljes, kételyektől mentes hitre, azt sajnos nem tudom. Igazából már nagyon sok emberrel találkoztam, akik őszinte hívőknek vallották magukat, de arra a felvetésre, hogy mi van, ha mégsincs Isten, még egyikük sem adott olyan választ, ami bennem elfojtaná a kétely gyanúját. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ők mintha másik koordináta-rendszerben szemlélnék a világot, és talán az ő esetükben nem is érvényes kérdés az, hogy létezik-e Isten. Sokak szerint Istent nem lehet racionálisan megismerni, csak megtapasztalni, ha Ő is úgy akarja. Én viszont azt gondolom, hogy ezek a megtapasztalások nagyonis lehetnek agyi folyamatok termékei.
Kérdezted, hogy tanultam-e filozófiát: igen, gimnáziumban és most az egyetemen is, de ezeknél igazából sokkal több időt töltöttem és töltök ilyen témájú könyvek olvasásával. Camus-t a magam részéről nagyon szeretem, ha kifejezetten agnosztikus témájú művet keresel, szerintem a Sziszüphosz mítosza nagyon jó választás. Ezt egyébként többnyire egy kötetben szokták kiadni A pestis című regényével, ez inkább amolyan ateista szeretetetikáról szól, de szintén nagyon jó. Emil Ciorant sajnos nem ismerem, bocsi, vele kapcsolatban nem tudok segíteni. Nem tudom, verseket szeretsz-e olvasni, de Adynál és József Attilánál is lehet találni nagyon szép darabokat (pl. Adynál: A Sion-hegy alatt; József Attilánál: Bukj fel az árból), bár ezek inkább a hitvesztés témájához kapcsolathatók – ahhoz viszont nagyon. Hirtelen ezek jutottak eszembe, de ha szeretnéd, színesen utánanézek még pár hasonló témájú könyvnek.
Ne haragudj, most látom csak, hogy milyen rengeteget írtam Remélem, nem untattalak vele, de úgy éreztem, hogy Te is egészen hasonló szemmel nézed ezeket a dolgokat, mint én, és szerettem volna választ adni a kérdéseidre. Ha esetleg van még valami, amire kíváncsi vagy, nagyon szívesen válaszolok.
A blogommal kapcsolatos dicséretet köszönöm, de még szegény nagyon kezdeti fázisban leledzik… Egyelőre még azon is gondolkodom, hogy talán mégis magyarul kellene írni, viszont azt is szeretném, ha minél több hasonló gondolkodású emberrel kapcsolatba tudnék lépni, ezért talán mégis jobb az angol. Az agnoszticizmussal kapcsolatos jelenleg post kis sajtpapírokon áll a fiókomban, de amint lesz időm, lefordítom és feltöltöm
Még egyszer bocsi a kisregényért; remélem, tudtam válaszolni a kérdéseidre!
Szép estét: Stella

Nola 2012.04.27. 22:50:31

Kedves Stella!
Köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket.
Nagyon érdekes volt számomra, hogy bár a környezetedből senki sem volt vallásos, te mégis az lettél már ilyen fiatalon. Nálunk sem volt vallásos senki a környezetünkben és a húgom is vallásos lett, de ő már felnőtt korában. Szerintem nem szokványos ez, hogy ilyen fiatalon valaki ennyire másképp gondolkodjon, mint az őt körülvevők. Ez, azt gondolom, hogy nagymértékű érzékenységednek és intelligenciádnak köszönhető, mint ahogy az is, hogy később ezt képes voltál teljesen felülbírálni és agnosztikus lettél. Rendkívüli érettségre vall az is, hogy már kora kamaszkorod óta ennyire érdekel a filozófia és ennyire elmélyedtél benne. No, abbahagyom a bókolást:) Csak annyit akartam mondani, hogy le a kalappal!:)
A végtelenség gondolata alatt (amitől kamaszkorodban rettegtél) mit értesz? A végtelen időt, végtelen univerzumot?
A szüleid, családod tudtak arról a vallási közösségről, ahova jártál? És ha igen, mi volt a véleményük? Megtudták valaha is, hogy hívő voltál?
Igazán szép dolog, hogy mennyi mindent megtettél azért, hogy tökéletesítsd magad, amikor a vallási közösség tagja voltál. Ez azért kamaszokra, fiatalokra nem annyira jellemző, de még az idősebb korosztályra sem. Pedig szerintem is nagyon fontos mindig fejlődni, tanulni. Nagyon érdekes volt, ahogy a kettős életedről írtál. Nekem nem fér a fejembe, hogy hogyan fért meg benned egymás mellett a mindent feláldozó hit és a kétely. Mindenesetre nagyon jó volt olvasni, amiket írtál, jó volt kicsit belelátni a gondolataidba.
A zene és a meditáció tényleg tudatmódosító hatásúak, én is tapasztaltam már:)
Nagyon jó, hogy felismerted, hogy a közösséghez tartozással a szellemi szabadságodat korlátoztad. Én is azt gondolom, hogy a vallás vagy ateizmus vagy bármiféle szent meggyőződés, vakhit inkább csak szűk látókörűvé tesz és az ember már sokkal kevésbé nyitott az újra, a másra. Én is igyekszem eszerint élni, mindig kételkedni kell, azaz mindig gondolkodni. Ha valaki szentül hisz valamiben, az nem gondolkodik többé, csak az érzelmei vezérlik és ezt nem szabad, mert nem visz előre. Szerintem az egyik legfontosabb az életben, hogy minél többet tanuljunk, minél több mindent megismerjünk, még idős korunkra is nyitottnak kell maradni. És ami még fontos szerintem, hogy törekedni kell arra, hogy jó emberek legyünk, azaz empatikusak, segítőkészek, elfogadóak, ne ítélkezzünk, ne rekesszünk ki, ne bántsunk senkit. Szóval a gondolkodás, nyitottság és a jóság:)
Nagyon rossz érzés lehetett, hogy annyi áldozatot hoztál és mégsem érkezett válasz. Egyébként az ilyen vallási közösségekhez csatlakozást semmiképp nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy túlságosan befolyásolóak, korlátozóak, te is írtad, hogy rossz szemmel nézték, hogy nemcsak a szentírásaikat olvasod. Túlságosan meg akarják mondani, hogyan kell gondolkodni. Meg, úgy vélem, hogy ha valaki hisz, akkor a hitét egyedül kell megélnie, nem közösségben, az szerintem teljesen egyéni élmény kell, hogy legyen.
Nem nézték rossz szemmel, amikor kiléptél a közösségből?
Furcsa számomra, hogy Istenről mint a szerettedről írsz. Ezek szerint, meg úgy látom, a blogod szerint is (Can God be sad bejegyzés) te Istent megszemélyesítetted, kvázi mint ha valamilyen emberszerű lény lenne?
Én valahogy úgy gondolom, hogy ha létezik valami felsőbb erő, ami létrehozta az univerzumot, akkor az nem valami konkrét lény, hanem nem tudom, mi:) Ezt jól megfogalmaztam:) Valamilyen felsőbb erő, amit nem tudnék körvonalazni. Számomra nem valami konkrét lény, hanem valami megfoghatatlan, felfoghatatlan erő, valami valami:) Már ha létezik.
Sejtettem, hogy a bizonytalanság miatt fájt annyira Istent elengedned, de nem voltam benne biztos. Hát igen, ezt tényleg nehéz elviselni. Van, amikor nem érdekel, sőt, volt, olyan, hogy meg akartam halni és akkor szerettem a halál gondolatát, hogy talán, remélhetőleg nem kell örökké létezni. Ez már a múlté, de azért néha, ha arra gondolok, hogy az örökkévalóságig éljek vagy inkább enyésszek el, akkor van, hogy inkább az utóbbit választanám, mert az az örökké nagyon sok idő. És persze van olyan is, hogy nem szeretnék meghalni (talán a legtöbbször ezt gondolom), mert nem akarok megint semmi lenni. Talán, ha az élet hosszabb lenne, akkor nem fájna ennyire az embernek ez a gondolat. Szerintem túl rövid az élet. Bár ha a hosszú, betegeskedő öregkort nézzük...
Na jó, ez túl hosszú lesz, egy következő hozzászólásban folytatom inkább...

Nola 2012.04.27. 23:34:04

Én is kicsit cinikus vagyok:) Nem tudom, vajon milyen botlások azok, amiket nem nézel el az embereknek. Szerintem a botlásokat nem azért kell elnézni, mert Isten helyrehozza, hanem azért, mert emberek vagyunk, senki sem tud tökéletes lenni. Illetve persze attól is függ, milyen botlásokra gondolsz, mert mondjuk egy nemi erőszakot nyilván nem lehet elnézni. Az mindenesetre dicséretes, hogy magaddal is olyan szigorú vagy, mint másokkal. Szerintem csak az formálhat jogalapot mások kritizálására, aki magával szemben is legalább olyan kritikus. Én amúgy magammal szigorúbb vagyok, mint másokkal, ami lehet, hogy ugyanúgy rossz, mintha megengedőbb lennék magammal. A Dogville című filmben volt ezzel kapcsolatban egy gondolat, ami megfogott. A főszereplő lány, Grace (Nicole Kidman) szigorúbb volt magával, mint a kis falu közösségével, akik befogadták őt. A végén döbbent csak rá, hogy ez valami gőg volt a részéről, valahogy kicsit talán lenézte a falu lakóit, úgy gondolta, ők nem képesek olyan gondolatokra, érzésekre, mint mondjuk ő, mert gyenge, tökéletlen, esendő lények, miközben magát többre tartotta, tökéleteshez jóval közelebbinek vagy akár tökéletesnek. Aztán végül rájött, hogy ő is csak ember, nem lehet tökéletes. Most jut eszembe, hogy Julien Sorel is ilyen figura volt. Hú, de szerettem a Vörös és feketét. Meg a Bűn és bűnhődést is. Jut eszembe, Raszkolnyikovnak is volt egy kis felsőbbrendűség érzése.
Én nem szeretnék ilyen hibába esni. Mindenesetre valamiért szigorúbb vagyok magammal, mint másokkal. Hogy miért van ez, azon még gondolkozom.
A teljes, kételymentes hittel kapcsolatban én valahogy úgy érzem, hogy a legtöbb ember nem képes erre. Épp ezért is furcsa nekem a hithez való ragaszkodásuk. Szerintem valahogy megpróbálják magukban elnyomni a kételyt, a félelmeket, hogy csak a megnyugtató hit maradjon a felszínen. És szerintem azért vannak olyanok is, bár kevesen, akik tényleg, kételkedés nélkül hisznek.
Érdekes az a gondolat, hogy talán az ő esetükben nem is érvényes kérdés Isten léte vagy nem-léte.
Megkérdezhetem, hogy milyen szakra jársz? Filozófiát egyébként én is szívesen tanultam volna, mindig is nagyon érdekelt.
Felkeltetted az érdeklődésem Camus iránt, a Sziszüphoszt mindenképp elolvasom majd.
Jankovics Marcell Sisyphus filmjét ismered? Még régebben láttam és nagyon tetszett:
www.youtube.com/watch?v=tYBlAon683s
Szeretem az irodalmat, a verseket is, Ady-t, József Attilát különösen. Az biztos, hogy mindkét verset olvastam már, amiket ajánlottál, csak már nem igazán emlékszem rájuk, de majd most újraolvasom.
Nem baj, hogy sokat írtál:) Nagyon szívesen olvastam és egyáltalán nem untattál, igazán élvezem ezt a párbeszédet. Sokszor szívesen beszélgetnék ilyesmikről, de a környezetemben lévőkkel kevéssé van erre lehetőségem. Van egyébként két filozófus ismerősöm, az egyikükkel már nagyon rég találkoztam, a másikukkal meg csak néha van szó ilyesmikről.
Az agnoszticizmusról szóló bejegyzésedet nagyon várom, kíváncsi leszek rá. Egyébként írtam az egyik bejegyzésedhez még a múltkor, de azóta, a rákattintok, hogy megnézzem a hozzászólásokat, akkor már valamiért nem hozza be nekem azt a bejegyzést.
Nekem jó az is, ha angolul írsz. Én viszont inkább magyarul szólnék hozzá, mert bár megértem, amit olvasok, az írás eléggé nehézkesen megy angolul, meg jóval nehezebb is fejezem ki magam angol nyelven.
Hoppá, most látom, hogy magyarra váltottál:) Nekem persze ez is jó, sőt, igazából nekem így könnyebb, de ha kell, megbirkózom az angollal is.
Szép estét és éjszakát!:)

Nola 2012.04.27. 23:36:08

Még egy érdekes blogbejegyzést szeretnék a figyelmedbe ajánlani. Kedves ismerősöm, sőt, talán azt is írhatom, hogy barátom, Balla D. Károly, nicknevén BéDéKá írta az alábbiakat:
bdk.blog.hu/2010/04/26/isten_vs_osrobbanas