HTML

Friss topikok

  • Nola..: Próba (2017.10.10. 23:30) Reklám - új kedvenc blogjaim
  • stella28: Az első bekezdéseddel kapcsolatban: bár ez most nagyon nem tartozik ide, de az az igazság, hogy a ... (2012.08.03. 17:36) Hisztéria és gyűlölet
  • stella28: Számomra az itt boncolgatott probléma borzasztóan érdekes - ugyanakkor, bevallom, bár nem most tal... (2012.08.02. 21:54) Remek írások a burkáról a Galamuson
  • Nola: Köszönöm szépen:) Nagyon kedves vagy:) Ezt kivételen én sem találom rossznak, bár azért látom benn... (2012.06.29. 09:23)
  • Nola: Én inkább firkálmánynak nevezném ezt, mint novellának:) Sajnálom a nagymamádat. Szegény nagypapádn... (2012.06.29. 09:20) Halálomra

Halálomra

2012.06.24. 19:06 Nola

Derűs őszi délután volt tegnap, amikor meghaltam. Emlékszem, mennyire féltem. És emlékszem a csontig hatoló, szűnni nem akaró fájdalomra, amitől, amíg volt erőm, egyfolytában csak ordítottam. Az utolsó hetekben már csak nyöszörögtem, végül csak némán feküdtem napokig.
Tudtam, hogy ha meghalok, hamar elfelejtenek. Először csak a távoli ismerősök, majd a rokonok, barátok és családtagok. Akik jobban ismertek, emlékezni persze mindig fognak rám. Azt mondják majd, volt egy nővérem, egy szeretőm, egy édesanyám. De nem tudják majd pontosan felidézni, milyen is voltam valójában. Először az illatom felejtik el, majd a járásomat és mozdulataimat. Aztán már nem tudják visszaidézni a nevetésem és azt, ahogyan beszéltem, ahogy a cseresznyés pitét ejtettem furcsa r-rel. Nem fognak emlékezni arra a furcsa r-re. Az arcom is homályba veszik majd lassan. Nem tudják majd, mi volt a kedvenc könyvem és hogy a hajléktalanokat miért segítettem, hogy miért volt fontos nekem a szabadság és az emberség. Arra bezzeg emlékeznek majd, hogy hogyan hánytam egy családi ünnepen, mert túl sokat ittam. Vicceket mesélnek majd feledékenységemről, meg arról, amikor az iskolai ünnepélyen felsültem a szavalás közben. Tetszettem volna fiatalon meghalni, akkor kevesebb hibát követtem volna el, így aztán kevesebbet is anekdotázgathatnának rólam.
Féltem, hogy hogyan fognak rám emlékezni, hogy fognak-e rám emlékezni és meddig, mikor felejtenek el?
Féltem, hogy nem láthatom a gyerekeimet felnőni. Nem tudok már segíteni nekik, nem leszek ott, ha szükség lenne rám. A férjem mennyire fog összetörni? Mi lesz, ha belebetegszik a halálomba, ha magába zárkózik hosszú időre? És mi lesz, ha nem? Talán hamar talál magának valaki mást, aki majd egyszer átveszi a helyem és ő lesz az neki, aki most én vagyok. Talán csak a kutyám nem felejt el, ő tényleg hűséges.Emlékszem, régebben attól is féltem, hogy mi lesz majd a halálom után. Lesz-e utána valami vagy nem lesz semmi? De milyen az, ha nincs semmi? Aztán ahogy erősödött a fájdalom, úgy múlt el a félelem. Már vágytam a halálra, mint valami megváltásra. Csak a halálom előtti utolsó órákban, amikor már tudtam, hogy hamarosan itt a vég, hasított belém újra a semmitől való rettegés. Mellettünk az utcán közben kocsik haladtak el, valahol dudáltak. Néha kutyaugatást lehetett hallani, a madarak csiviteltek. Semmi sem állt meg, semmi sem hallgatott el egy pillanatra sem, pedig én épp meghalni készültem. Nem voltak tekintettel rám.
Negyed három volt, amikor a halálom beállt. A kutya az udvarban volt, a férjem sem volt a szobában. Szerettem volna, ha ott van és elbúcsúzhatunk, de megszoktam már, hogy a fontos pillanatokban mindig a mellékhelyiségben van. Így aztán nélküle kellett itt hagynom ezt a világot. Igaz, a legnehezebb pillanatokban az ember úgyis mindig egyedül van, a búcsúzáson kívül mást nem tudott volna tenni, a halálba nekem kellett egyedül átlépnem.
Következő hét pénteken volt a temetésem. Izgatott voltam kicsit, elvégre csak egyszer van ilyen az ember életében. Vagyis, na, a halálában. Rendbe tettek, felöltöztettek. Azt kívántam, bárcsak olyan temetésem lenne, mint amilyet megálmodtam. Ahol mindenki szomorú és őszinte. Rólam gondolkoznak majd, hogy milyen fiatal voltam és mennyit szenvedtem és hogy milyen remek ember voltam, hogy milyen fontosnak tartottam az egyenlő jogokat és mennyire szerettem az állatokat.
Nem sokkal a temetés előtt eleredt az eső. Alkalomhoz illő, gondoltam. Örültem neki, mert pont így képzeltem. Az egybegyűltek viszont másképp látták, s a társalgásuk jó részét az időjárási viszontagságokról folytatott eszmecsere tette ki. Dühös voltam rájuk. Miért is jöttek el, ha ennyire nincsenek rám tekintettel? Ha már nem rám gondolnak a temetésem közben, hanem a napi teendőikre, legalább csöndben maradhatnának. A fiatal lányok sminkelve jöttek, csinosan öltözve és bosszankodtak, hogy a hajukat szétfújja a szél. Sokaknak hirtelen a legjobb barátja lettem, mindenkinek volt egy bensőséges története velem. Volt, aki azt mesélte, hogy egy időben szerelmes volt belém. Én persze tudtam, hogy miért beszélnek ilyesmiket. Ezzel akartak a többiekből sajnálatot kiváltani, hiszen ők éppen most vesztettek el egy számukra fontos embert, nehéz gyászidőszak ez most nekik. Dühös voltam.
Aztán a gyerekeimre néztem. Gyötrelmesen sírtak. Anyu. Elviselhetetlen volt. Láttam a férjem arcát. Csak nézett némán, nem tudta, mi történik, nem ebben a világban volt. Fájt neki, hogy nem tudtunk elbúcsúzni. Tudtam, hogy soha többé nem látom már őket.

2 komment

Címkék: iromány

A bejegyzés trackback címe:

https://nola.blog.hu/api/trackback/id/tr884608297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stella28 · http://www.eszteragnosztikusblogja.blogspot.com 2012.06.24. 20:50:50

Egyik nagypapám jutott eszembe a bejegyzésedről. Ő is a novelládban szereplő férfihoz kísértetiesen hasonló módon vesztette el a feleségét (a nagymamámat, aki rákos volt). Ez nagyon régen történt, a nagypapám nem sokkal utána újra is házasodott. Ennek ellenére sosem éreztem úgy, hogy a vér szerinti nagymamám emléke elhalványult volna benne. Sokszor beszél róla, a mai napig nagy szeretettel. Ugyanakkor látszik rajta, hogy tiszta szívből tudja szeretni a mostani feleségét is, akivel az elmúlt sok-sok évtizedet leélte. Az előző felesége emlékként továbbra is benne él, de ez nem akadályozza meg abban, hogy mást is tudjon szeretni. Csak megfelelő helyre tudta tenni őket magában: egyiküket ezért szereti, másikukat azért. Azt sem mondanám, hogy bármelyiküket is jobban.

Talán a nagypapám esete különlegesnek hat, az ő példájából kiindulva mégis azt hiszem, hogy lehet hely a szívünkben több ember számára is.

Nola 2012.06.29. 09:20:40

Én inkább firkálmánynak nevezném ezt, mint novellának:)
Sajnálom a nagymamádat. Szegény nagypapádnak is biztosan nehéz lehetett. Szerintem is lehet hely a szívünkben több embernek is. Attól függ, hogy azok az emberek milyen fontos helyet foglaltak el a szívünkben. Egy feleség/férj általában elég fontos helyen van, főleg, ha sok évet éltek le együtt a házastársak. Igaz, hogy mást írtam a firkálmányomban, de valójában én is azt gondolom, amit te.